Jan-Uwe Rogge: Kell a gyereknek a korlát?!

A minap, a bölcsödei utolsó napok egyikén, a fiam mindenáron meg akarta várni a kis barátját, noha világosan elmondtam, hogy ezúttal sietnünk kell haza. Lényeg, úgy 5 perc huzavona után a magam határozott stílusában megfogtam a fiam karját és felemeltem. A barátja anyukája (szintén pedagógus, csak osztrák) erre olyan rosszallóan nézett rám, hogy elszégyelltem magam. Hazaérve horgadt csak fel bennem az öntudat, nade miért is kéne szégyenkeznem?

  • Nem bántottam a gyereket.
  • Elmondtam magyarul, s németül is, hogy sietünk, s miért.
  • A gyerek nyilvánvalóan fáradt, álmos volt.

Amúgy is megfigyeltem, hogy itt az osztrákok egy része, – nagyobb része – a liberális, időnként túlzottan is, nevelés felé hajlik. A játszótereken, városban a gyerekek szabadon kóricálnak, nem szól rájuk soha senki, maximum az “áldozat gyerek” szülője, ha ő észreveszi, hogy a szeme fényét bántották.

Rám többen is mondták már, hogy szigorú anyuka vagyok, de szerintem csak határozottabb, mint az átlag. Mondok erre egy másik példát. A nemrégiben baráti találkozókor éppen én álltam a csúszdánál, mikor a felmászás körül némi konfliktus alakult ki, s az ijedtségtől akaratlanul is hangosabban szóltam rá T-re. Ő némi töprengés, és a biztos szülői háttérről való meggyőződés után egy apró gallyal bökdösni kezdett. Nyilvánvaló volt, hogy tesztel. Így elviccelődtünk azon, hogy milyen típusú oltást készül éppen beadni nekem. Szent volt a béke hát, pár perccel később hozott nekem málnát, kíváncsian nézte elfogadom-e. Eszembe jutott, hogy nem a málna a lényeg, hanem a gyerek maga: “Engem elfogadsz-e, s csak a rossz cselekedetem ítéled el, vagy beskatulyáztál?” Természetesen nagyon finom volt a málnaszem. Mi több olyan jóban lettünk, hogy még Zsófi lányom kezét is megkérte.

Honnan jutott eszembe a megfelelő pillanatban a megfelelő teendő? Jan-Uwe Rogge könyvéből. A Hamburgban élő családi-, és kommunikációs tanácsadó, a könyveiből néhányat több, mint 16 nyelvre fordítottak le, magyarra is.

Azt is, amit Vekerdy Tamás így ajánl: “Bölcs és gyakorlatias szerzőnktől nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy kell a gyereknek a korlát, hanem azt is, hogy milyen korlátozásra van szüksége és mikor, és ezt hogyan lehet a siker reményében alkalmazni.”

A könyv 8 kisebb részekre tagolt fejezetre oszlik, először bemutatja, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akiket foglakoztat ez a probléma. (Az, hogy az ember nekilát olvasni a könyvet előfeltételezi, hogy minimum érdeklődik a téma iránt, esetleg érintett.) Itt és a következő fejezetben még nem kínál megoldási utakat a szerző, de főképpen olyan eseteket választ, amelyeknek a megoldására az olvasó is hamar rádöbben.

Ezt követően elmondja milyen hátrányai és előnyei vannak a korlát felállításának, illetve fel nem állításának. Mindegyiket a napi praxisából vett példákkal illusztrálja, vagyis belefutunk a saját hétköznapi történeteinkbe is.

Az egyik kedvencem, amikor két család étteremben találkozik (ez nyilván lehetne két anyuka és kávézó, bolt stb. is) és a három gyerek folyamatos mozgásban rendetlenkedik, míg a pincér rájuk nem szól. Ebből a szituációból megtudhatjuk miért tökéletesen hatástalan időről időre rászólni a gyerekre, anélkül, hogy felemelkednénk a székből, vagy abbahagynánk a beszélgetést.

Jan-Uwe Rogge azt sem hallgatja el, hogy a határ kijelölése művészet, amely leginkább az artistákéhoz hasonlítható, a folyamatos egyensúlyozással. Szót ejt álkulcsokról, amik vészhelyzetben alkalmazhatók, kérdésekről, amiket nem árt fel-feltenni magunknak. És, amit egyébként is nagyon szeretek a Park Kiadó Hétköznapi pszichológia sorozatában, utat, teret enged a hibáknak.
Annak, hogy a gyereknevelés állandó stresszforrás, s ha tökéletesen akarjuk csinálni még inkább azzá válik. Emberek vagyunk, hibázhatunk. Szót ejt arról, hogy a verés nem megoldás, azt is elmondja miért nem.

“Aki korlátot állít a gyerek elé, az fogadja el, hogy a gyerek is kijelöli önmaga számára kívánatos határokat. aki zavartalan nyugalmat és szabadidőt igényel magának, az adja meg ugyanezt a fiatalnak is. A korlátnak semmi köze a büntetéshez, a fenyegetéshez, a gyermeki akarat semmibevevéséhez, sőt megtöréséhez. (…)
Az őszinte, nyílt nevelő saját korlátait sem rejtegeti. (…)
Aki határt szab, korlátot állít fel, az merjen hibázni, elégedjen meg kevesebbel is, mint a tökély. Az Északi-sark meghódítása is az első lépéssel kezdődik, a célt viszonylag kevesen érik el.”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: