Kiskompasz – Kézikönyv a gyermekek emberi jogi neveléséhez

Az alábbi könyvajánló a gyermekek emberi jogi neveléséhez nyújt értékes gondolatokat. Szabó-Tasi Katalin, jogász, írása. Számomra igen hasznos, gondolkodásra ( jó értelemben vett vitára) indító sorai olyan kézikönyvről szólnak, amely jól áttekinthető, könnyen kezelhető, az eligazodást segítő és informatív.

Ehhez kapcsolódóan játékot is indítunk pár napon belül, itt a Könyvmutatványosok  oldalán, a Játék fül alatt.

Egy szomorú példával kezdem:

A faluban, ahol élek, van egy kislány, kicsit elhanyagolt, cseppet lemaradt a fejlődésben, nem túl erős értelmi képességekkel. Az okokat, eredőket nem firtatom, ezek tények. Mindemellett kicsit értetlen is. Sokszor jön le a játszótérre, de a gyerekek egytől egyig kiközösítik. Sőt, gonoszkodnak is vele. Szidják, bántalmazzák verbálisan. Néha tettlegesen is, már amennyire a mi felnőtt jelenlétünk mellett ezt megengedik maguknak. Sokszor rászólunk a többiekre, hagyják már őt. Mégis, minden nap atrocitások közt él, amit hol így fogad, hol úgy, hol visszabeszél, gorombáskodik ő is, hol meg csak hozzánk szalad védelemért. A többi gyermek elsősorban azért teszi mindezt, mert a kislány – mondjuk ki – néha az elviselhetetlenségig ráakaszkodik valakire. Elveszi a játékát, csak azért, hogy utána kérleljék, adja vissza. Előrerohan a hintához, ráül a kicsik előtt, csak azért, hogy utána megint csak kérleljék, adja át. Aztán átadja, és fogadja a köszönömöt. Figyelemért, köszönömért, szeretetért kuncsorog. Mégis egy idő után, pont azért, mert ennyire erőlködik, az ellenkezőjét váltja ki a gyerekekből. Néha még a felnőttekből is.  Ez még nem az érvelésem lényege, bár ez is önmagában tragédia.

Van nekem egy másfél éves kislányom, aki mindenki, de tényleg mindenki irányában nyitott, kedves, mosolygós. Ölbe vehette bárki, nem sírt soha. A játszótéren napi 2 órát töltünk átlagosan, és közel két hónap elég volt neki, hogy eltanulja az őt körülvevő gyerekek gesztusaiból, interakcióiból, hangszínéből, hogy ezzel a bizonyos kislánnyal szemben fenntartásai legyenek. Hogy elutasító legyen vele. Hogy az ő közeledésének ne örüljön. Pedig még csak másfél éves, beszélni sem tud! Ha ezt a kislányt látja közeledni, visít, elhúzódik. És ez az, ami szintén tragikus. És ez is, mint oly sok más tapasztalat erősíti, hogy ha az ellenségeskedés, előítélet tanulható, „elleshető”, akkor tanulással, és irányított elleséssel, tapasztalattal az ellenkezője is. Tehát a többi gyermek másodsorban azért is teszi ezt a sok goromba dolgot ezzel a kislánnyal, mert valaki más már megtette. Mert mindenki ezt teszi. Mert a közösség „minden” tagja úgy vélekedik, hogy van egy másik, akivel bármit, vagy legalábbis majdnem bármit megtehet. Egyik sem múlt még el 14 éves.

Vissza a címhez. Emberi jogok? Brrrr. Már hallom is… sokfélét hallok. Egyszer azt hallom – és ennek örülök jobban – hogy ugyan már, minek ilyenekről papolni, hogy mindenkinek joga van mondjuk az emberi méltósághoz, hiszen ez annyira egyértelmű? Másszor meg azt, hogy ugyan, minek emlegetjük, lobogtatjuk már az emberi jogok fogalmát, amikor megfoghatatlan, elérhetetlen, csak elvben létező dologról van szó, soha nem is voltak, nem is lesznek az embereket azonosan megillető emberi jogok, ez az egész egy maszlag.

Érvek, és ellenérvek. Hozzáállás, felfogás, attitűd. Nem fogok előrehozott vitába bocsátkozni kedves olvasóimmal, és nem fogok kijelenteni általam vélt alapigazságokat. Na jó, egyet mégis, amihez mindig ragaszkodom: ha ki sem mondjuk, le sem írjuk, melyek azok a jogok, amelyek minden emberi lényt azonos módon megilletnek, elvesztünk. Ki kell mondani, és le kell írni, hogy ki legyen mondva és le legyen írva. Pont. Mert ez már legalább egy minimális szint, ami visszavonhatatlan. Leírtuk. Kimondtuk. Eztán már csak törekednünk kell.

„Jogászkodni” sem fogok, csupán egy röpke bekezdés erejéig, az Alkotmánybíróság egy gondolatát idézem, ami egy cseppet összevág egy másik kedvenc idézetemmel Amieltől, mely szerint „Tisztelni kell minden emberben az embert, ha nem is azt, aki, azt, akinek lennie kéne”. Tudom, ez a megfogalmazás már tartalmaz egy sor erkölcsi elvárást is, ezért értéktől mentesebben következzék az Alkotmánybíróság gondolata:

Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében az élethez és az emberi méltósághoz való jogot nem egyszerű alapjogként, hanem olyan abszolút emberi jogként határozza meg, melytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani, mivel a méltóság az emberi élettel eleve együtt járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlő. Az egyenlő méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne lehessen az emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni. Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától, és attól is, hogy emberi lehetőségéből mennyit valósított meg, és miért annyit.[1]

És akkor itt van ez a kézikönyv, a Kiskompasz, az Európa Tanács Compasito elnevezésű kiadványának magyar adaptációja, ami abban segíti az erre fogékony és elkötelezett szülőt, nevelőt, tanárt, sorolhatnám még kit, hogy a fenti szép, és – érezzétek át! – szívet melengető és lelket emelő gondolatot, és az azt ölelő eszmerendszert, sőt, még az ajándékául szegődő attitűdöt is ráhagyományozza a gyermekekre.

Kő kemény tanulást, felkészülést, hozzáértést és elhivatottságot igénylő, időt nem kímélő feladat, ha valaki a teljes programot végig szeretné csinálni. Mégis, egy életre szóló ajándék a gyermekeknek maga az élmény, amit a játékok nyújtanak, és fogódzó az eszmerendszer, amit belőle tanulhatnak, hiszen eredményeképpen a gyermek szocializációja során kifejlődik és megerősödik egy olyan világlátás, szemléletmód, amely az emberi jogi normák tiszteletén alapul.

Tény, hogy az emberi jogok ismerete az egyén védelmét szolgálja, felvértezi a nagyobb entitások, pl. az állam hatalmával szemben. A gyerekeknek azonban nem a tételes emberi jogi normákat, az egyezményeket, a jogszabályokat kell tudniuk, hogy mind az államhatalommal szemben, mind pedig a társas érintkezéseik során egyenlő méltóságú személyekként létezhessenek, hanem a szemléletmódot elsajátítaniuk, akár észrevétlenül, vagyis itt a lényeg, hogy PONT észrevétlenül, ami az emberi jogi normák tiszteletén és elismerésén alapul. Belőlük fakadónak kell lennie annak, hogy tiszteletben tartom a másik ember életét. A méltóságát. A véleményét. A vallását. A tulajdonát. Hogy az erőszak, akár dolog, akár élőlény ellen irányul, nem helyes. Ugye, milyen egyszerű dolgok ezek? Ugye milyen egyértelmű dolgok ezek?  Mégis milyen könnyű elszakadni tőlük.

A kézikönyv egy komplex programot kínál, elméleti felvezetéssel, a foglalkozások levezetésére vonatkozó gyakorlati útmutatókkal, hatályos jogszabályi hivatkozásokkal, és az egyes játékos feladatok levezetésére vonatkozó leírásokkal. Itt van a hangsúly: JÁTÉK. Az alapelv ugyanis az, hogy ez a tanulás nem olyan tanulás. Itt alkotnak, együttműködnek, közösen oldanak meg feladatot a gyerekek. Minden feladat részletesen kidolgozott, mint egy profi óravázlat. A képzést végző azonnal látja, milyen eszközökre, mennyi időre lesz szüksége a játék levezetéséhez, milyen jogot érint, hogyan kell előkészítenie a levezetéshez, és azt is, milyen eredményt érhet el a csoporttal az adott gyakorlatot, vagy inkább játékot követően. És további instrukciót találhat a feldolgozás és értékelés kapcsán. A könyv tematikája, sőt az egész anyag letölthető a Mobilitás Országos Ifjúsági Szolgálat honlapjáról, ezért nem írom le, hogy milyen fejezetekből, milyen részekből áll. Letöltési lehetőség itt:

http://www.mobilitas.hu/kompasz/kiskompasz/kkezikonyv_web

Nem ecsetelem azt sem, mennyire jól rendszerezett és felépített kézikönyv ez, elég annyi, hogy egy kézikönyvvel kapcsolatos valamennyi elvárásunknak megfelel: jól áttekinthető, könnyen kezelhető, az eligazodást segítő, informatív. Talán egy kicsit nagy, de hát ennyi minden volt belevaló. Igényes papírra nyomtatott, strapabíró.  A könyvről teljes körű további információt itt találtok:

http://www.mobilitas.hu/kompasz/kiskompasz

Fontos tudni azonban, hogy aki azonnal ki szeretné próbálni, hogyan zajlik egy foglalkozás, annak nem kell hónapokig tartó tanulást kezdenie, ugyanis már több képző is van, aki elvégezte a „képzők képzését”, tehát tud foglalkozni csoportokkal. A fenti linkeken keresztül elérhetőséget is talál, akinek kérdései lennének.

Végezetül két kedvenc játékomat osztom meg veletek.

Az első neve: Úton egy új világ felé. Egy képzeletbeli hajóval indulunk egy új világba, sok fontosnak tartott, jó dologgal a hajónkon (tiszta környezettel, kólával, hamburgerrel, saját hálószobával, a szabad vallásgyakorlat lehetőségével, Internet hozzáféréssel, szüleimmel, demokratikus választási szabályokkal, orvossággal, pénzzel, játékokkal,  saját nyelvhasználattal, és még sok más fontos dologgal). De a hajó viharba kerül, süllyedni kezd, és hogy ne vesszünk a tengerben, öt dolgot végérvényesen ki kell hajítanunk. Közösen kell dönteni. Érvelni kell, vitatkozni. Meggyőzni és elfogadni. No meg rangsorolni.

A másik: Ki van mögöttem? Mindenki kap egy képet a hátára, de nem tudja, hogy kiét. Nem a gyerekcsoport tagjai, hanem különböző emberek a nagyvilágból. A gyerekek körbejárnak, megnézik egymás hátán a képeket, és aztán mondanak valamit az őt hordozó gyermeknek, arról, akinek a képe rajta vagy. Nem azt, hogy ő mit gondol róla, hanem azt, amit általában szoktak mondani ennek az embernek. A gyermek feladata pedig, hogy megpróbálja kitalálni a többiek reakcióiból, hogy ki van a háta mögött. Sejtitek már? Ugye nem kell magyarázni, mire jó ez. Még csak bele sem kell bújni a bőrére, nem kell eljátszania a szerepét, Csak végighallgatja, amit a „társadalom” erről az emberről – ránézésre! – gondol.

Hiszem, hogy a program után a gyerek nemcsak azért nem fog verekedni, mert fél a büntetéstől, hanem mert belátja, hogy az ütés a másik ember méltóságát sérti. És méltatlan őhozzá is, mint érző, gondolkodó emberi lényhez. Hiszem, hogy ha a játszótéri gyermekek egy év múlva a program után lemennének megint, és az írás elején említett kislánnyal szóba elegyednének, nem bántanák. Annyira bizonyosan nem. Nem közösítenék ki. Annyira bizonyosan nem. És ő sem érezné magát teljesen kirekesztettnek. Ennyire bizonyosan nem.

A mai gyerekek egy évtized múlva szavazó, házasuló, munkába járó, döntéseket hozó és annak következményeit vállaló felnőttek lesznek. Nem mindegy, hogy a döntéseiket milyen elvektől, beépült mechanizmusoktól vezérelve hozzák, hogy hogyan fognak tekinteni és viszonyulni a más tulajdonságú, máshogy gondolkodó, más bőrszínű, más vallású, esetleg fogyatékossággal élő, vagy csupán az övéknél hátrányosabb helyzetű embertársaikra, vagy az őket felnevelő idősebb, segítségre szoruló korosztályra. Nem mindegy, hogy a versenyszellem, vagy az együttműködési szándék hatja-e majd át cselekvéseiket, ahogyan az sem mindegy, hogy döntéseiket úgy hozzák-e meg, hogy annak következményeit mérlegelik és vállalják, vagy csak döntenek ahogyan a pillanat hozza, és viselik a vele járókat.

Nekik sem mindegy.  De nekünk sem.

A Kiskompasszal kapcsolatban kicsit szakmai hangvételű írás olvasható még itt:

http://www.csagyi.hu/20091-szam

és itt:

http://www.obh.hu/allam/2009/pdf/gyermekjogi.pdf


[1] Vö.: 64/1991. (XII. 17.) AB határozat

Reklámok
Címkék:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: